Tuesday, 14 May 2013

Én és a mesterképzés! (1. rész)

Írta: Kubis Viktória


ROTTERDAM, BÉCS, STOCKHOLM… pontosan ebben a sorrendben látogatom meg potenciális iskoláim március első két hetében. Hogy a CEMS mesterképzést szeretném elvégezni, biztos. Hogy melyik városban a három közül, a választ a jó szerencsére és persze a nagyon is tréningezett felvételezető bizottságra bízom. A képzés ugyanaz. Az egyetem, a felvételi eljárás, az emberek, a város nagyon is különbözőek. Míg Rotterdam dübörög, addig az emberek Bécsben operába járnak, Stockholmban meg leginkább sehova, mert eret-fagyasztó hideg van. A hollandok lazák, a svédek vidámak, a bécsieket pedig ugye nem kell bemutatnom.
Fantasztikus, hogy Európa mennyire színes és változatos! Útjaim során betekintést nyerhettem a liberális szellemiségű holland és a visszafogott, de annál barátságosabb svéd kultúrába, aminek hangulatát szeretném megosztani Veletek! Egy mini kultúr-sétára invitállak Benneteket, első ízben a dinamikus és nagyon is multi-kulti Rotterdamban.
Március 3. Vasárnap
Gyönyörű, napos tavaszi időnek örvendhetünk március első vasárnapján, s én a repülőtér szürke falai közt kuksolok. Se baj, a tudat, hogy a vacsorám már Európa legnagyobb kikötővárosában fogyaszthatom, minden elmulasztott napos percért kárpótol. A másfélórás repülő utam, két korombeli, csoki- és cukorkazabáló, hallgassuk az mp3-at max. decibelen, holland lakos mellett, egy örökkévalóságnak tűnik. Maga a megváltás, mikor meagpillantom az első kivehető parcellákat és házakat. Nini, itt több a tenisz- és focipálya, mint a ház! Ezt sportmegszállott lényem máris pluszként könyveli el. „De miért vannak kivilágítva a termőföldek?”- tűnődök, miután beteltem a sportpályák látványával. Az első gondolatom, „Te Jó Ég, csak nem itt fogunk landolni?” - után, biztos vagyok benne, hogy vagy tulipánt, vagy marihuánát dédelgetnek ilyen nagy gondoskodással. Mint később felvilágosítást kapok, feltevéseim tévesnek bizonyultak, s be kell érnem egy szimpla „legelők előkészítési folyamata” magyarázattal.


Már a buszon zötyögök a mini reptérről a több mint 600,000 embernek otthont adó városka felé, s meg kell, hogy állapítsam, hogy a némi angol-száz stílust imitáló házaknál a függöny nem divat. Így teljes panoráma képet kapok a holland családok mindennapi életéről… nem rossz! Az első holland szó, amit húsz perces buszos utazásomnak köszönhetően megtanulok „Haute”, megálló. Mielőtt újabb hasznos szót sajátíthatnék el, arra leszek figyelmes, hogy a mellettem folyó konverzációból mindent értek. Magyarok! Még itt is? Útbaigazítás kapok tőlük a szállásom felé, ahová teljesen kimerülten és éhesen érkezem. Mikor megpillantom a hostelem, elakad a lélegzetem! Sárga, kockaházak, egymás-hegyén hátán, élükre állítva, a „cube-houses” vagy „Kijk Kubus”, ahogy a helyiek nevezik! Az első a híres rotterdami építészeti remekművek közül, amit megcsodálhatok. Az ámulatból még akkor sem ocsúdom fel, mikor elfoglalom a tágas hétágyas szobám, ami a következő két nap az otthonom.
Március 4. Hétfő
A nagy megmérettetés napja. Szinte biztos voltam, hogy az elsők közt ébredek, hisz a fokozott izgalom a felvételi interjú és szóbeli teszt miatt, általában korán kiugraszt az ágyból. Tévedtem, három rendkívül szorgos szobatársam megelőzött. Ébredés után bőséges reggelim, festői kikötőre való kilátással egy francia lány társaságában fogyasztom, aki diák ismerőseinél volt látogatóban. Mint turisztikai érdekességet, „építészet-látványosság túrát” ajánl, a holland „crazy architecture” megismerésére. „Crazy” eléggé, mondom magamban, s közben a „cube-house”okra gondolok, minek egyikében ülünk. A reggeli kávézgatás után, minden eltévedési, dugó és egyéb fennakadás lehetőségét latba vetve, időben indulok az Erasmus egyetemre, amit igen, a valaha Rotterdamban élő Desiderius Ersamusról neveztek el. Mivel nem volt szerencsém eltévedni, dugóba sem keveredtem és a metró sem robbant le, elég korán, vagy másfélórával a megbeszélt időpont előtt érkezem a helyszínre. Az előttem lévő jelentkező azonban valószínűleg nem számolt a fennakadási lehetőségekkel, neki sikerült dugóba keverednie és késnie. De se baj, Viki itt van, majd beugrik helyette! Örülök, hogy vagyok, nagyon szívesen máskor is! Mint később kiderült a dugóban fennakadt diák szintén Bécsből, a WU-ról jött, Sisilnek hívják és nagyon hálás, miért beugrottam helyette.

Délután három óra mire fellélegezve kilépek az Erasmus intézet kapuin, s elindulhatok az első felfedező városnéző túrámra. Messzire viszont nem jutok, mert korgó gyomrom már az első metrómegállónál emlékeztet, hogy mennyire kimerültem a felvételizés alatt. A városszíve (Beurs) az első úti cél, reménykedve, hogy valami ínyenc konyhára akadok. Hát, amit tanultam, ha Rotterdamba mész sok helyi specialitást ne keress, főleg ne a központban, mert hoppon maradsz. Végül is a minden sarkon álló meki és temérdek gyors kínai kajálda közül egy bio-bárra esik a választásom, bízván, hogy valami finom saláta akad a fogamra. Csalódnom kell, de éhes szájnak minden falat mennyei manna, így az előrecsomagolt, szerencsésebb esetben csak reggeltől a polcon fekvő salátával kell beérnem. Vigasztalóul veszek egy zacskó „hand-made” csokoládét is. És ha főzés nem is a szakterületük, a csokoládéhoz nagyon is értenek, sajnos a zacskó tartalma a következő öt perc alatt ki is ürül.
De Bijenkorf
A város egyik főutcáján sétálgatok, valószínűleg a kissé elhanyagoltabb részén, mivel minden második üzlet a pesti kínai áruházakra emlékezet. A második holland szó, amit elsajátítok, „koarting”, akció. Közben próbálok összefüggést találni Rotterdam és az egyik tér közepén álló óriás Mikulás szobor között. Megfejthetetlen! Vagy ”crazy architecture”? A városba érkezésem óta valami furcsa érzés kerített hatalmába. A Mikulás szobor előtt ácsorogva rájöttem, miért. Hogy lehet az, hogy rajtam kívül senki sem mászkál térképpel meg fényképezőgéppel a kezében? Ezért aztán majdnem hangos ujjongásba török ki, mikor a Westersinger út mentén fekvő mesterséges kanális mellett rajtakapok két turistát, amint a térképet tanulmányozza. Az idilli sétám során lehetőségem nyílik a „crazy architecture” valódi megismerésére. Az aranyos, százéves házacskák mellett egyszeriben csak óriás, fura alakú, szokatlan színű, extra modern felhőkarcolók ugranak elő. Majd megint romantikus stílusú épületek és égig érő gigantok váltogatják egymást egyre sűrűbben. Ráakadok egy… hmmm… nevezzük „rácsba zárt baltaélnek”, eredeti néven De Bijenkorf, vagy 7méter magas, fémből készült mesterműre, amit egy magyar származású építész tervezett. Ez a „holland Mariahilfer” kezdete, amit furcsa mód gyorsan lesétálok, üres kézzel visszaérve a szállásra. Ma sikerül szóba elegyednem a holland szobatársammal, akiről kiderül, hogy heti két napot tölt a hostelben egy gyakorlat miatt. Később egy kanadai lány társul hozzánk, aki a holland és német identitástudatot kutatja, hogy miről már nem emlékszem, mert elnyom a nehéz álom.
Március 5. Kedd
A hazautazás napja. Egy kényelmes reggeli után kicsekkolok a hostelból, majd megtervezem a „hogyan ismerjük meg a várost félnapban” második felvonását. A folyópart mentén kezdem a túrát. Az idő pompás, arcomon érzem a vízfelszínéről visszatükröződő napsugarak perzselő melegét, ugyanakkor némi tenger felöli, friss szellő hűsíti arcom, még nem merem levenni a kabátom. Tavasz van, virgonc sirályok repkednek a víz felett, miközben teherszállító hajók süvítenek el mellettük. Élvezem, de rajtam kívül és pár ráérő horgászt leszámítva, nem találkozok senkivel. Talán tilosban járok? Néhány száz méter után ismét a rotterdami tipikus látkép fogad, felhőkarcolók és óváros maradék mix-elegye. Előző nap a holland szobatársamtól felvilágosítást kaptam, hogy nem ízlésficamban szenvednek, hanem a 2. világháború jelentős pusztítását modern, funkcionálisabb épültetekkel próbálták helyre állítani. Az biztos, aki építészet tanul, annak a rotterdami városnézés kötelező! Hollandi második legnagyobb városában minden sarkon egy újabb „crazy architecture” van készülőben.

Jean Paul Gaultier
A másfélórásra tervezett gyalogtúrám félidő alatt megteszem. Szerencsére a múzeum negyedben jutok holtpontra, ahol a „kultúrámat” más szemszögből közelíthetem meg. Első állomás a Kunsthal, Jean Paul Gaultier exhibition! Bár ez „az ismerjük meg a Rotterdamot” programhoz sehogy sem kapcsolódik, egy miden nőnek álma ruhakiállítást nem lehet elszalasztani. Csak ámultam és bámultam a szűzies madonna ruhák, az extravagáns fűzők és a többi „hétköznapi embereken sosem látod” ruhakollekció bemutatón. Szerintem több fotót készítettem fél óra alatt az egész kiállításról, mint magáról a városról a három napban. Hogy azért eredeti tervemhez hű maradjak, megpróbálkozok egy másik múzeummal is, ami a város történelmét mutatja be. Ez a múzeum legalább ötször akkora, mint az előző, de én már két perc után az „exit” felirat után lesegetek. Sajnos, végig kell mennem az összes termen, mire ráakadok a kijáratra, így akaratomon kívül is vagy harminc perc történelem órát abszolváltam. Végre kint! Ez a sok kultúrahajsza meghozta az étvágyat! Még mindig van vagy két óra szabadidőm a reptérre indulásig, így a városközpont felé veszem az irányt gyalogszerrel, hátha valami különleges harapni valóra akadok. Szimatom nem csalt, egy látványos, kb. 3méteres pespi-s dobozhoz ragasztott stand előtt ebédelni vágyók sora kígyózik. Nem tudok ellenállni, csatlakozom a tömeghez, s én is kérek abból az „egy panírozott kövér virslire” emlékeztető sült dologból. Hmm… ez finom, krumpli-krokett. Leülök a helyi Word Trade Center elé, lekerül a kabát is, próbálom meghatározni az embereket. Bár azt mondják, a hollandok jellegzetesen magas homlokúak, vörösesszőke hajjal, erre nagyon vegyes a társaság, feketétől-sárgáig és mind éppúgy holland. És hoppá, az embertömegben radar szemeim kiszúrtak egy járókelőt egy focilabda-nagyságú ostyával a kezében. Nekem kell egy olyan! És már rohanok is lefele az utcán, reménykedve egy kis édességben. Bingo! Meg van a waffel-stand, kéttenyérnyi méretű, helyben sütött waffel mézes mártással összeragasztva, olyan igazi piros-fehér kockás papírban… isteni! Lassan a buszállomás felé igyekszem, mikor újabb ínycsiklandó illatok csábítanak más utakra. Bár a „Goudose stoopwafels” után úgy érzem, szétpukkanok, anélkül azért mégsem mehetek haza, hogy meg ne kóstoltam volna azokat a mini palacsinta golyókat, sok vajjal és porcukorral leöntve, ami „poffortjes” néven fut. De ez tényleg az utolsó. Menet közben még áthaladok egy piacon. Szerencsére már nincs nálam elég kézpénz, hogy még a holland sajtok íz világát is felfedezzem, kockáztatva, hogy nem férek bele majd a szűkre alakított repülőgépi ülőalkalmatosságokba. Így biztos tudattal érkezem a Hague reptérre. A gép felszállásra várok, mikor ismerős arcot pillantok meg. A dugóban rekedt csaj, Sisil. Beszédbe elegyedünk.
-„És te hol szálltál meg?”-kérdem.
-„Áh, én couchsurfing-eltem.”
-„Couchsurfing?”
Folyt köv.

No comments:

Post a Comment