Írta: Kubis Viktória
ROTTERDAM, BÉCS, STOCKHOLM…
pontosan ebben a sorrendben látogatom meg potenciális iskoláim március első két
hetében. Hogy a CEMS mesterképzést szeretném elvégezni, biztos. Hogy melyik
városban a három közül, a választ a jó szerencsére és persze a nagyon is
tréningezett felvételezető bizottságra bízom. A képzés ugyanaz. Az egyetem, a
felvételi eljárás, az emberek, a város nagyon is különbözőek. Míg Rotterdam
dübörög, addig az emberek Bécsben operába járnak, Stockholmban meg leginkább
sehova, mert eret-fagyasztó hideg van. A hollandok lazák, a svédek vidámak, a
bécsieket pedig ugye nem kell bemutatnom.
Fantasztikus, hogy Európa mennyire színes és változatos!
Útjaim során betekintést nyerhettem a liberális szellemiségű holland és a
visszafogott, de annál barátságosabb svéd kultúrába, aminek hangulatát
szeretném megosztani Veletek! Egy mini kultúr-sétára invitállak Benneteket,
első ízben a dinamikus és nagyon is multi-kulti Rotterdamban.
Március 3. Vasárnap
Gyönyörű, napos tavaszi időnek örvendhetünk március első
vasárnapján, s én a repülőtér szürke falai közt kuksolok. Se baj, a tudat, hogy
a vacsorám már Európa legnagyobb kikötővárosában fogyaszthatom, minden
elmulasztott napos percért kárpótol. A másfélórás repülő utam, két korombeli,
csoki- és cukorkazabáló, hallgassuk az mp3-at max. decibelen, holland lakos
mellett, egy örökkévalóságnak tűnik. Maga a megváltás, mikor meagpillantom az első
kivehető parcellákat és házakat. Nini, itt több a tenisz- és focipálya, mint a ház!
Ezt sportmegszállott lényem máris pluszként könyveli el. „De miért vannak
kivilágítva a termőföldek?”- tűnődök, miután beteltem a sportpályák
látványával. Az első gondolatom, „Te Jó Ég, csak nem itt fogunk landolni?” -
után, biztos vagyok benne, hogy vagy tulipánt, vagy marihuánát dédelgetnek
ilyen nagy gondoskodással. Mint később felvilágosítást kapok, feltevéseim
tévesnek bizonyultak, s be kell érnem egy szimpla „legelők előkészítési
folyamata” magyarázattal.
Már a buszon zötyögök a mini reptérről a több mint
600,000 embernek otthont adó városka felé, s meg kell, hogy állapítsam, hogy a
némi angol-száz stílust imitáló házaknál a függöny nem divat. Így teljes
panoráma képet kapok a holland családok mindennapi életéről… nem rossz! Az első
holland szó, amit húsz perces buszos utazásomnak köszönhetően megtanulok
„Haute”, megálló. Mielőtt újabb hasznos szót sajátíthatnék el, arra leszek
figyelmes, hogy a mellettem folyó konverzációból mindent értek. Magyarok! Még
itt is? Útbaigazítás kapok tőlük a szállásom felé, ahová teljesen kimerülten és
éhesen érkezem. Mikor megpillantom a hostelem, elakad a lélegzetem! Sárga,
kockaházak, egymás-hegyén hátán, élükre állítva, a „cube-houses” vagy „Kijk
Kubus”, ahogy a helyiek nevezik! Az első a híres rotterdami építészeti
remekművek közül, amit megcsodálhatok. Az ámulatból még akkor sem ocsúdom fel,
mikor elfoglalom a tágas hétágyas szobám, ami a következő két nap az otthonom.
Március 4. Hétfő
A nagy megmérettetés napja. Szinte biztos voltam, hogy az
elsők közt ébredek, hisz a fokozott izgalom a felvételi interjú és szóbeli
teszt miatt, általában korán kiugraszt az ágyból. Tévedtem, három rendkívül
szorgos szobatársam megelőzött. Ébredés után bőséges reggelim, festői kikötőre
való kilátással egy francia lány társaságában fogyasztom, aki diák ismerőseinél
volt látogatóban. Mint turisztikai érdekességet, „építészet-látványosság túrát”
ajánl, a holland „crazy architecture” megismerésére. „Crazy” eléggé, mondom
magamban, s közben a „cube-house”okra gondolok, minek egyikében ülünk. A
reggeli kávézgatás után, minden eltévedési, dugó és egyéb fennakadás lehetőségét
latba vetve, időben indulok az Erasmus egyetemre, amit igen, a valaha Rotterdamban
élő Desiderius Ersamusról neveztek el. Mivel nem volt szerencsém eltévedni,
dugóba sem keveredtem és a metró sem robbant le, elég korán, vagy másfélórával
a megbeszélt időpont előtt érkezem a helyszínre. Az előttem lévő jelentkező azonban
valószínűleg nem számolt a fennakadási lehetőségekkel, neki sikerült dugóba
keverednie és késnie. De se baj, Viki itt van, majd beugrik helyette! Örülök,
hogy vagyok, nagyon szívesen máskor is! Mint később kiderült a dugóban
fennakadt diák szintén Bécsből, a WU-ról jött, Sisilnek hívják és nagyon hálás,
miért beugrottam helyette.
Délután három óra mire fellélegezve kilépek az Erasmus
intézet kapuin, s elindulhatok az első felfedező városnéző túrámra. Messzire viszont
nem jutok, mert korgó gyomrom már az első metrómegállónál emlékeztet, hogy
mennyire kimerültem a felvételizés alatt. A városszíve (Beurs) az első úti cél,
reménykedve, hogy valami ínyenc konyhára akadok. Hát, amit tanultam, ha
Rotterdamba mész sok helyi specialitást ne keress, főleg ne a központban, mert
hoppon maradsz. Végül is a minden sarkon álló meki és temérdek gyors kínai
kajálda közül egy bio-bárra esik a választásom, bízván, hogy valami finom
saláta akad a fogamra. Csalódnom kell, de éhes szájnak minden falat mennyei
manna, így az előrecsomagolt, szerencsésebb esetben csak reggeltől a polcon
fekvő salátával kell beérnem. Vigasztalóul veszek egy zacskó „hand-made”
csokoládét is. És ha főzés nem is a szakterületük, a csokoládéhoz nagyon is
értenek, sajnos a zacskó tartalma a következő öt perc alatt ki is ürül.
 |
| De Bijenkorf |
A város egyik főutcáján sétálgatok, valószínűleg a kissé
elhanyagoltabb részén, mivel minden második üzlet a pesti kínai áruházakra
emlékezet. A második holland szó, amit elsajátítok, „koarting”, akció. Közben
próbálok összefüggést találni Rotterdam és az egyik tér közepén álló óriás
Mikulás szobor között. Megfejthetetlen! Vagy ”crazy architecture”? A városba
érkezésem óta valami furcsa érzés kerített hatalmába. A Mikulás szobor előtt ácsorogva
rájöttem, miért. Hogy lehet az, hogy rajtam kívül senki sem mászkál térképpel
meg fényképezőgéppel a kezében? Ezért aztán majdnem hangos ujjongásba török ki,
mikor a Westersinger út mentén fekvő mesterséges kanális mellett rajtakapok két
turistát, amint a térképet tanulmányozza. Az idilli sétám során lehetőségem
nyílik a „crazy architecture” valódi megismerésére. Az aranyos, százéves
házacskák mellett egyszeriben csak óriás, fura alakú, szokatlan színű, extra
modern felhőkarcolók ugranak elő. Majd megint romantikus stílusú épületek és égig
érő gigantok váltogatják egymást egyre sűrűbben. Ráakadok egy… hmmm… nevezzük „rácsba
zárt baltaélnek”, eredeti néven De Bijenkorf, vagy 7méter magas, fémből készült
mesterműre, amit egy magyar származású építész tervezett. Ez a „holland Mariahilfer”
kezdete, amit furcsa mód gyorsan lesétálok, üres kézzel visszaérve a szállásra.
Ma sikerül szóba elegyednem a holland szobatársammal, akiről kiderül, hogy heti
két napot tölt a hostelben egy gyakorlat miatt. Később egy kanadai lány társul
hozzánk, aki a holland és német identitástudatot kutatja, hogy miről már nem
emlékszem, mert elnyom a nehéz álom.
Március 5. Kedd
A hazautazás napja. Egy kényelmes reggeli után kicsekkolok
a hostelból, majd megtervezem a „hogyan ismerjük meg a várost félnapban”
második felvonását. A folyópart mentén kezdem a túrát. Az idő pompás, arcomon
érzem a vízfelszínéről visszatükröződő napsugarak perzselő melegét, ugyanakkor
némi tenger felöli, friss szellő hűsíti arcom, még nem merem levenni a kabátom.
Tavasz van, virgonc sirályok repkednek a víz felett, miközben teherszállító
hajók süvítenek el mellettük. Élvezem, de rajtam kívül és pár ráérő horgászt
leszámítva, nem találkozok senkivel. Talán tilosban járok? Néhány száz méter
után ismét a rotterdami tipikus látkép fogad, felhőkarcolók és óváros maradék
mix-elegye. Előző nap a holland szobatársamtól felvilágosítást kaptam, hogy nem
ízlésficamban szenvednek, hanem a 2. világháború jelentős pusztítását modern,
funkcionálisabb épültetekkel próbálták helyre állítani. Az biztos, aki
építészet tanul, annak a rotterdami városnézés kötelező! Hollandi második
legnagyobb városában minden sarkon egy újabb „crazy architecture” van
készülőben.
 |
| Jean Paul Gaultier |
A másfélórásra tervezett gyalogtúrám félidő alatt
megteszem. Szerencsére a múzeum negyedben jutok holtpontra, ahol a „kultúrámat”
más szemszögből közelíthetem meg. Első állomás a Kunsthal, Jean Paul Gaultier
exhibition! Bár ez „az ismerjük meg a Rotterdamot” programhoz sehogy sem
kapcsolódik, egy miden nőnek álma ruhakiállítást nem lehet elszalasztani. Csak
ámultam és bámultam a szűzies madonna ruhák, az extravagáns fűzők és a többi
„hétköznapi embereken sosem látod” ruhakollekció bemutatón. Szerintem több
fotót készítettem fél óra alatt az egész kiállításról, mint magáról a városról
a három napban. Hogy azért eredeti tervemhez hű maradjak, megpróbálkozok egy
másik múzeummal is, ami a város történelmét mutatja be. Ez a múzeum legalább
ötször akkora, mint az előző, de én már két perc után az „exit” felirat után
lesegetek. Sajnos, végig kell mennem az összes termen, mire ráakadok a
kijáratra, így akaratomon kívül is vagy harminc perc történelem órát
abszolváltam. Végre kint! Ez a sok kultúrahajsza meghozta az étvágyat! Még
mindig van vagy két óra szabadidőm a reptérre indulásig, így a városközpont
felé veszem az irányt gyalogszerrel, hátha valami különleges harapni valóra akadok.
Szimatom nem csalt, egy látványos, kb. 3méteres pespi-s dobozhoz ragasztott
stand előtt ebédelni vágyók sora kígyózik. Nem tudok ellenállni, csatlakozom a
tömeghez, s én is kérek abból az „egy panírozott kövér virslire” emlékeztető
sült dologból. Hmm… ez finom, krumpli-krokett. Leülök a helyi Word Trade Center
elé, lekerül a kabát is, próbálom meghatározni az embereket. Bár azt mondják, a
hollandok jellegzetesen magas homlokúak, vörösesszőke hajjal, erre nagyon
vegyes a társaság, feketétől-sárgáig és mind éppúgy holland. És hoppá, az
embertömegben radar szemeim kiszúrtak egy járókelőt egy focilabda-nagyságú
ostyával a kezében. Nekem kell egy olyan! És már rohanok is lefele az utcán,
reménykedve egy kis édességben. Bingo! Meg van a waffel-stand, kéttenyérnyi
méretű, helyben sütött waffel mézes mártással összeragasztva, olyan igazi piros-fehér
kockás papírban… isteni! Lassan a buszállomás felé igyekszem, mikor újabb
ínycsiklandó illatok csábítanak más utakra. Bár a „Goudose stoopwafels” után
úgy érzem, szétpukkanok, anélkül azért mégsem mehetek haza, hogy meg ne
kóstoltam volna azokat a mini palacsinta golyókat, sok vajjal és porcukorral
leöntve, ami „poffortjes” néven fut. De ez tényleg az utolsó. Menet közben még
áthaladok egy piacon. Szerencsére már nincs nálam elég kézpénz, hogy még a
holland sajtok íz világát is felfedezzem, kockáztatva, hogy nem férek bele majd
a szűkre alakított repülőgépi ülőalkalmatosságokba. Így biztos tudattal érkezem
a Hague reptérre. A gép felszállásra várok, mikor ismerős arcot pillantok meg.
A dugóban rekedt csaj, Sisil. Beszédbe elegyedünk.
-„És te hol szálltál meg?”-kérdem.
-„Áh, én couchsurfing-eltem.”
-„Couchsurfing?”
Folyt köv.
No comments:
Post a Comment